Sziasztok!
Álmos vagyok. Kicsit a mindennapjainkról szeretnék beszámolni.
Az utóbbi napokban megérkezett a hideg idő. Lizának igaza volt, tényleg az utolsó napos, jó időt sikerült kifogni a múltkor. Sajnos a hőmérséklet drasztikus csökkenésével mi sem tartózkodunk egyszerre sokat a szabadban. Még nem készültünk fel a hidegre, főleg szőr ügyileg. Jelenleg még nagyon furcsa, hogy kb másfél órákat vagyunk csak lent. Sőt, ha "Anyáék" túl hűvösnek ítélik meg az időt, akkor kevesebbet. Viszont így több a játék "Anyáékkal" odafent, a lakásban. Ilyenkor főleg "Apát" rágom, már amikor kegyeskedik otthon tartózkodni, fent van, és nem alvást szimulálva húzza ki magát a "gyerek" nevelés alól. A gyerek jelzőt ŐK használják ránk. Szóval fent játszunk, gyakorlunk, tanulunk. Főleg én tanulok nagyon sokat. Sőt azt vettem észre, hogy egyre keményebben fognak "Anyáék". Ez, lehet, hogy azért van, mert jelenleg fogat váltok, és hisztisebb vagyok a kelleténél, nagyon sokszor érzem, hogy rágnom kell, viszket az ínyem, fáj, vérzik. Ráadásul kamaszodom is. Ezt "Anyáék" mondták, de Liza szólt, hogy Ő is úgy látja. Én csak azt érzem a fogzások kívül, hogy kicsit felelőtlenebb, szemtelenebb, szófogadatlanabb vagyok. Nem akarok én rossz lenni, de időnként ez csak akkor tudatosodik bennem, amikor már a leszidást kapom.
Liza is mesélte, hogy Ő is átesett ezen. Sokat "vitáztak" "Anyáékkal", de mindig Ők nyertek. Bár időnként igencsak felborzolta az idegeiket, és elősegítette "Apa" hajhullását. Ami az utóbbi időben mintha megállt volna. Panaszkodta is, hallottam! Na, majd teszek róla, hogy újra beinduljon!!
Vissza kanyarodva az eredet témához: kamaszodom, fogzom. Ezzel kicsit Lizára is rossz hatással vagyok. Miért is? Ő igyekszik vigyázni rám. Ugyan is, ha én észre veszek valamit a réten, és megugatom, Liza rögtön elindul arrafelé, hogy megnézze mi is az. Persze "Anyáék" rögtön rászólnak, de ez nem mindig hatásos / beagle vér!! /. Én ilyenkor dilemmába vagyok, és győz a csapat szellem, megyek Lizával. Amit eddig nem tettem meg, de az utóbbi időben külön késztetést érzek iránta. Tudom, hogy vissza kéne "Anyáékhoz" mennem, de nem tudok parancsolni magamnak.
Persze kis idő elteltével , bűnbánóan, már "Apáéknál" vagyunk, és "hallgatjuk" az áldást.
Remélem, ez az állapotom nem tart sokáig, illetve "Anyáéknak" lesz hozzám elég türelme, míg átesünk ezen az időszakon.
Hogy egy kis pozitívumot is írjak magamról: "Anyáék" kénytelenek időnként néhány órára egyedül hagyni bennünket Lizával. Persze sokat sírtam, hogy elmentek, és elkezdtem oldani a feszültségem, aminek "Anyáék" annyira nem örültek. Mit is tettem? A kisszobában egyik alkalommal lepakoltam az ablakpárkányon hagyott könyveket, újságokat, ceruzákat, kerámia tolltartót. Ami persze nem tört össze, hisz mindezt az ágyon állva vittem véghez. DE! Becsületemre legyen mondva nem törtem össze, nem rágtam meg, nem ettem meg semmit!
Következő akcióm a fényképek nézegetése volt, itt csak az üveg tartó közötti újságpapírt, és a szatyrot téptem szép. Üveg nem tört, fénykép nem sérült! Csak halkan jegyzem meg, ez "Apa" hibája, hisz már régen fel kellett volna fúrnia a falra a tartókat, és akkor fent lennének e képek is! Erre mi lett a figyelem felkeltő akcióm: kitiltottak minket a szobából addig, míg nincsenek itthon. Liza nem a boldog arcát vette elő, mikor megtudta. Meg is jegyezte, hogy, na nem bántásként említi, de érkezésem előtt már a nagyszobába is bemehetett amikor "Anyáék" itt hagyták egyedül. De meg is nyugtatott, hogy ő is így kezdte, talán kevesebb felfedezéssel. Könnyű neki volt bébiszittere az elején. Bár Ő itt van velem, de, ha egyedül vagyunk nem foglalkozik velem, fontosabb dolga van: alszik.
Szóval a kitiltás után maradt a folyosó. Itt is hagytak kint játékokat "Anyáék", de evvel nem nagyon foglalkoztam. Inkább rámutattam néhány hiányosságra, amit meg kell oldaniuk: a szekrény ajtót ki tudom nyitni, zárni kell / és a jóvoltomból újra festeni /. A cipős szekrényt ajtaját is biztosítani kellett, pedig azt csak kinyitottam. "Anya" a szekrényben tárolt kutyaruhákat nem válogatta át, mi kell mi nem. Én megtettem. "Anya" nem igen volt boldog a segítségem miatt.
Lizával ismét kiszúrtam, persze akaratom ellenére!
Tehát "ügyes" voltam. Történt ugyan is, hogy "Apát" a cipős szekrényen ülve fogadtam. Nem láttam vidámságot "Apa" arcán! Tehát a fotel is bekerül erre az időre a szobába. Marad a játék, fekhely, és a nekünk kitett szabadon téphető dolgok. Amit persze ki is használok, nehogy megjövetelkor "Apáék" unatkozzanak!
Hogy teljes legyen a kép: a szomszédokkal is tudatom, ha egyedül vagyunk. Nem sírok sokat, csak, hogy tudják: Tessék engem sajnálni, itthon hagytak!!
Akkor essék néhány szó a pozitívumokról is: egyre kevesebbet nyüszögök, ha elmennek itthonról, szinte csak a nekem kitett dolgokkal foglalkozom, és nem csapok akkora ovációt, amikor megjönnek. Természetesen rettenetesen örülök, de egyre jobban tudom türtőztetni magam, hogy ne ugorjak rögtön a nyakukba, csak ha hívnak. Ilyenkor viszont bepótolok mindent.
Összegezve: egyre jobban kezdem elviselni az itthon hagyást! Ezt nem én mondom, hanem a CSALÁDOM! AZ ÉN CSALÁDOM!
Bocsi, ha egy kicsit hosszúra sikeredett!!
Bocsi, ha egy kicsit hosszúra sikeredett!!
Én, még a "rácsok" mögött, a menhelyen, régen.
És, már nem! "Szabadon", családban!
